fenyportal.hu

Integrálpszichológiát végzett volt csoporttársaim lelkesen ajánlották a Gravitáció című filmet, mint spirituális emberek számára szinte kötelezőt. Felkeltette az érdeklődésem ez az ajánlás, és a neten is nagy hírverés előzte meg a film hazai bemutatóját. Azt olvastam róla, hogy Amerikában ez a legújabb kasszasiker, már milliókat hozott a konyhára, és fesztiválokon az első pillanattól fogva díjra esélyesként indult. Hihetetlen technikai bravúrokat hajtottak végre benne, ezen a területen az Avatárral hozták összefüggésbe. A hírverésre reagálva már napokkal korábban elmentem a moziba, hogy megvegyem a jegyünket, és döbbenten tapasztaltam, hogy a vetítésen alig páran ültünk a nézőtéren. Mi lehet ennek a közönynek az oka? A magyar, vidéki közönség miért nem reagált rá akkora lelkesedéssel, mint az amerikaiak? Mi ijeszthette el a nézőket?

Szinte hihetetlen, hogy egy nagy játékfilmet élvezhetően le lehet forgatni mindössze két szereplővel! Igaz, hogy nem akárkikkel, hiszen sztárokat szerződtettek a főszerepre Sandra Bullock és George Clooney személyében, de a két sztár végig képes volt fenntartani a figyelmet, és egyáltalán nem hiányoztak a szereplők. Miért is? Hiszen éppen a csend, a magány, az egyedüli döntőképesség kerül előtérbe, illetve a film egy részében a két asztroanuta egymásra utaltsága. Így George Clooney elég hamar háttérbe kerül, hiszen elvész az űrben.

Nemrég jöttem haza egy rendezvényről, amit időseknek tartottak egy nyugdíjas otthonban, lakótelepen. Egy tanítványom hívott meg, és jobb dolgom nem lévén elmentem. Amatőr művészet szórakoztatták az időseket, meg a saját klubjuk készült kedvesen, mint régen az iskolában a seregszemlékre készültünk egymást szórakoztatva. Az amatőrök mellett a legprofibb szakács, Benke Laci bácsi főzött a vendégeknek és a magyar nóta énekes (Fejős Jenő) és profinak számított.  A felismerés ejtett kétségbe. Az a felismerés, hogy – ha tetszik nekem, ha nem – én is ehhez a korosztályhoz tartozom, csak nagyon küzdök ellene. Több volt osztálytársammal találkoztam, akik már ott laknak, az idősek között élnek, amolyan öregesen…

Hová rejtsük?... a Mennyország kulcsát?

Néhány hete egy transzperszonális konferencián voltam, ahol az előadó egy hindu tanmesét mondott el, és ennek kapcsán további gondolataim támadtak – természetesen a szeretetről. A mese elég hosszan mondatott el, de én le fogom rövidíteni.

Isten elhatározta, hogy el fogja rejteni a mennyország kulcsát, hogy ne férhessen mindenki hozzá olyan könnyedén. De néhány ötlet után úgy döntött, hogy megkérdezi a többi Istent is, kinek milyen javaslata van. Mindenféle új javaslat született, ki is próbálták, de egyik hely sem felelt meg. Végül az Isten úgy döntött, hogy a legbiztosabb helyen az ember legbelsejében, a szívében lesz. Ott ugyanis soha senki sem fogja keresni…

Sokan megénekelték már az elhagyott kutyák, és azon hajléktalanok esetét is, akik kutyákkal együtt élnek, hogy együtt legyenek „kivert kutyák”. Így nehéz is valami újdonságot írni a témában, csakhogy nem bölcselkedni akarok, hanem ma reggeli személyes élményemet megosztani. Minden reggel hosszabb sétára indulok a kutyámmal, és az útvonal a legtöbb esetben ugyanaz. A legtávolabbi pont egy park, ahová gyermekkorom óta járok kutyával, vagy sokszor anélkül mentem játszani. Az utóbbi időben már kevésbé biztonságos, de kutya sétáltatásra remek hely. Most, hogy felújították, az emberek számára is üdítő élmény.

Ma reggel arra lettem figyelmes, hogy egy – látványra már ismerős – ősz hajú hajléktalan hölgy odalép egy csatornafedélhez hasonló vas laphoz, felemeli és egy meghatározhatatlan fajtájú, de annál boldogabb kis keverék kutya ugrik ki a felemelt fedél alól. A gödörből a hölgy kivesz egy plédet is, amin a kutyus szunyókált.  Szemmel láthatóan nagyon örülnek egymásnak. A jó ötvenes hölgy magával viszi a plédet, hogy nyoma se maradjon a jogtalan lakhely használatnak, és nagy egyetértésben sétálnak végig a parkon.  Az jutott eszembe, hogy milyen érdekes,  ez az asszony valószínűleg az éjszakát a szabadban töltötte, mint eddig is, de a kutyának keresett védelmet és helyet! Majd egész nap együtt lesznek, vigasztalják egymást, és este megint a kutyus tér meg a hajlékába, az asszony meg hajlék nélkül marad… Pedig most megint hűvösek az éjszakák…

Lassacskán elcsépeljük ezt a szót és vannak, akiknél elveszíti a súlyát. Az is hiba, ha állandóan, mindenkinek ezt mondjuk, de az is hiba, ha restek vagyunk kimondani fontos helyzetekben. De hiszen úgyis tudja! – gondoljuk, pedig nem biztos! Lehet, hogy szüksége lenne a megerősítő szavakra, az őszinte ölelésre, és az érzelem bármilyen szintű pozitív kinyilvánítására.

Hol a határ? Vajon képesek vagyunk a tiszta, őszinte, határtalan és korlátlan szeretetre? A feltétel nélküliségre? Vagy erre csak isten képes? De hiszen mindannyiunkban ott van. Valóban? Nem leszünk túlságosan sérülékenyek, ha szívünket szélesre tárjuk? Mi van, ha visszaélnek vele?

Ágnes: A szeretet himnusza (A Bibliából 1.Kor.13.)

Nézem ezt a természetellenesen világos szemű (kontaktlencsés), durva rockernek álcázott fiút, aki a könnyeivel küszködik, és az én könnyeim is potyognak. Teljesen meghat a zavara, a szerénysége, az öröme. És szégyellem magam. Önmagam előtt is, hogy bennem is megszületett egy ítélet első ránézésre. És kártyavárként omlott össze bennem. Pedig már megtanulhattam volna. Mindenekelőtt előbb nézd meg (türelemmel, végig)- ezt a videót!

Már-már úgy tűnik, hogy mániámmá vált annak a vizsgálgatása, hogy hol az igazság. Itt a Földön, a mindennapjainkban, amikor azt hisszük, vagy a másik dimenzióban, ahol mások ítélkeznek felettünk, tetteink, cselekedeteink, döntéseink megmérettetnek. Aztán rájöttem, ez nem mánia. Ez a spirituális valóság, és mindig, mindenben rajtakapható. (Tulajdonképpen Az igazság odaát van c. blog sorozatomat folytatom.)

Nem, nem az X Aktákat akarom folytatni! Nem ufó jelenségekről akarok írni, még csak különösebb sci-fi rajongó sem vagyok. Egyszerűen alapnak tartom azt a gondolatot, hogy a világegyetemben vannak rajtunk kívül is értelmes lények, sőt azt is elfogadom, hogy az Embernél intelligensebbek. Mivel hiszek Istenben - akit az egész Világegyetem felett hatalommal rendelkező energiának tekintek - elképzelni nem tudom, hogy legtökéletesebb alkotásának éppen az Embert tartaná. Az emberek általában emberformájúnak képzelik el, miközben megfogalmazódott már számtalanszor, hogy idő- és tér nélküli, formátlan, mindenben, mindenütt jelenlévő. Akkor? Csak a gondolataink korlátozzák. A formát is a mi elménk adja meg neki.