Sokan megénekelték már az elhagyott kutyák, és azon hajléktalanok esetét is, akik kutyákkal együtt élnek, hogy együtt legyenek „kivert kutyák”. Így nehéz is valami újdonságot írni a témában, csakhogy nem bölcselkedni akarok, hanem ma reggeli személyes élményemet megosztani. Minden reggel hosszabb sétára indulok a kutyámmal, és az útvonal a legtöbb esetben ugyanaz. A legtávolabbi pont egy park, ahová gyermekkorom óta járok kutyával, vagy sokszor anélkül mentem játszani. Az utóbbi időben már kevésbé biztonságos, de kutya sétáltatásra remek hely. Most, hogy felújították, az emberek számára is üdítő élmény.
Ma reggel arra lettem figyelmes, hogy egy – látványra már ismerős – ősz hajú hajléktalan hölgy odalép egy csatornafedélhez hasonló vas laphoz, felemeli és egy meghatározhatatlan fajtájú, de annál boldogabb kis keverék kutya ugrik ki a felemelt fedél alól. A gödörből a hölgy kivesz egy plédet is, amin a kutyus szunyókált. Szemmel láthatóan nagyon örülnek egymásnak. A jó ötvenes hölgy magával viszi a plédet, hogy nyoma se maradjon a jogtalan lakhely használatnak, és nagy egyetértésben sétálnak végig a parkon. Az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, ez az asszony valószínűleg az éjszakát a szabadban töltötte, mint eddig is, de a kutyának keresett védelmet és helyet! Majd egész nap együtt lesznek, vigasztalják egymást, és este megint a kutyus tér meg a hajlékába, az asszony meg hajlék nélkül marad… Pedig most megint hűvösek az éjszakák…
Az örök kérdés: segítünk. De kik, mikor és kinek? Gyakran éppen azok, akik maguk is segítségre szorulnának, azok meg, akik adhatnának, meg sem mozdulnak. A képeken is látszik, hogy a hajléktalanok és kutyáik nagyon meghitt, szeretetteljes kapcsolatban vannak egymással. Talán éppen egymásba kapaszkodnak, hogy szívüket megnyitva valami reményt adjanak az életben maradásra. Azok a betyár jószágok is tudják, hogy mikor kell még a szokottnál is több szeretet adni a rászorulóknak!
És nézem a saját kikozmetikázott, elkényeztetett, saját szépségétől kicsit eltelt kutyámat, aki negyed ennyi figyelmet és szeretetet sem tud adni, szinte kegynek tekinti, ha kedveskedik valakinek. Azt hiszem, őt én szeretem jobban, mint amit visszaad nekem, de nyilván ebben is megvan a tanulnivaló. Viszont tény és való: ő közel másfél évtizede a hűséges társam (bár hűségről egy huskynál, - aki mindig szökni készül - nehéz beszélni).
Nemrég Párizsban jártam és ott néztem döbbenten, hogy szinte minden koldus a háziállatával jött ki. Hoztak kutyákat, macskákat, papagájokat, görényeket. De teljesen egyértelmű volt, hogy ez csak marketingfogás. Ezt a képet ott készítettem egy koldusról, akinek semmi köze sincs a kutyához. Csak fogja a kezében, mert arra számít, hogy az emberek a kutyát hátha jobban megsajnálják, mint az embert. És ha erre számít, bizony jól számít. Lehet, hogy tényleg hamarabb megszánjuk az állatokat, mint az embereket. Nem tagadom. Ez rám is igaz.
Ma reggel megint leckét kaptam szeretetből, segítségnyújtásból. Ezért bármennyire is lerágott csont a téma, nem tudtam szó nélkül elmenni mellette. Ez a lerágott csont most az én lelkemnek, és nem a hajléktalan kutyáknak kellett.
"A kivert kutya, mint hajléktalan ember,
tétován áll, és ha indul, bízni nem mer.
Benne oly érzés, aminek nincs mása:
elrejtett sebben gazdája árulása."
