Integrálpszichológiát végzett volt csoporttársaim lelkesen ajánlották a Gravitáció című filmet, mint spirituális emberek számára szinte kötelezőt. Felkeltette az érdeklődésem ez az ajánlás, és a neten is nagy hírverés előzte meg a film hazai bemutatóját. Azt olvastam róla, hogy Amerikában ez a legújabb kasszasiker, már milliókat hozott a konyhára, és fesztiválokon az első pillanattól fogva díjra esélyesként indult. Hihetetlen technikai bravúrokat hajtottak végre benne, ezen a területen az Avatárral hozták összefüggésbe. A hírverésre reagálva már napokkal korábban elmentem a moziba, hogy megvegyem a jegyünket, és döbbenten tapasztaltam, hogy a vetítésen alig páran ültünk a nézőtéren. Mi lehet ennek a közönynek az oka? A magyar, vidéki közönség miért nem reagált rá akkora lelkesedéssel, mint az amerikaiak? Mi ijeszthette el a nézőket?
Szinte hihetetlen, hogy egy nagy játékfilmet élvezhetően le lehet forgatni mindössze két szereplővel! Igaz, hogy nem akárkikkel, hiszen sztárokat szerződtettek a főszerepre Sandra Bullock és George Clooney személyében, de a két sztár végig képes volt fenntartani a figyelmet, és egyáltalán nem hiányoztak a szereplők. Miért is? Hiszen éppen a csend, a magány, az egyedüli döntőképesség kerül előtérbe, illetve a film egy részében a két asztroanuta egymásra utaltsága. Így George Clooney elég hamar háttérbe kerül, hiszen elvész az űrben.
Félelem a magánytól
Kötve hiszem, hogy sok ember szeretné a magányt, az egyedüllétet. Nem merem azt állítani, hogy nincs ilyen, de bizonyára kevesen vannak. A legtöbben félnek (félünk) ettől. Ez egy elemi félelem. A kisgyermek jelzi nagyon erősen a ragaszkodását a szüleihez, és a legkisebb elszakadásra is keményen reagál, és szorong miatta. Ezt a pszichológia szeparációs szorongásnak nevezi, amikor valaki az elválástól, elválasztástól fél. Először csak a szoptatásról beszélünk, később a bölcsiről, óvodáról, iskoláról, a külön nyaralásról, kollégiumról stb. Számtalan elválás, változási folyamat van az életünkben, amit megint csak a legtöbben nehezen vesznek. Erre mondja a bölcs mondás, az életünk legbiztosabb, legállandóbb pontja maga a változás.
Azt állítom, hogy - miután alapvetően társas lények vagyunk - a magánytól, az elszeparáltságtól való félelmünk is természetes, az a kevésbé természetes, ha valaki a magányában képes feloldódni.
Ezen a képen pont egy elszakadást látunk. Egy űr-baleset folytán (egy felrobbant műhold darabjai óriási sebességgel kezdenek el keringeni a Föld körül, és megsértenek, elpusztítanak mindent, ami az útjukba kerül), és a főszereplők űr-bázisát is sérülés éri, aminek a hatására az éppen az űrben dolgozó űrhajósok rögzítő kábele elszakad, és hatalmas sebességgel önállóan kezdenek el keringeni. Az abszolút csend, a gravitáció hiánya, a nehéz irányíthatóság, ez által a kiszolgáltatottság reményvesztetté teszi a helyzetet, de a két tudós űrhajós megpróbál újból összekapcsolódni, hogy esélyeiket növeljék. A kapcsolódás, a kapaszkodás, a segítségnyújtás is természetes, ősi ösztönünk, amit az életbemaradásunk érdekében teszünk.
Először ketten, összejátszva próbálkoznak a túléléssel - ezen a képen még a baleset előtt. A két szereplő két ellentétes karaktert személyesít meg: Kowalski (Clooney) az életvidám, életszerető, kissé komolytalan férfit, Bullock pedig a gyermeke halála miatt elfásult, életunt tudós nőt, aki hamarabb fel is adná a harcot, mégis az utolsó pillanatban küzdeni kezd, és sikerrel jár.
Átéljük a félelmet. Honnan olyan ismerős ez nekünk?
Szinte hihetetlen, hogy a mindössze két szereplős, kizárólag az űrben játszódó film izgalmát képesek vagyunk átélni, és a félelem is ismerős. Pedig nem hiszem, hogy közülünk annyian jártak volna már az űrben, hogy onnan lenne ismerős az érzés. A három dimenziós vetítés még átélhetőbbé teszi a forgást, az irányvesztést, a bizonytalanságot, a velünk szemben száguldó űr-szemét darabok láttán behúzzuk a nyakunkat. Nemcsak az űrben szűnnek meg az irányok, nincs felfelé meg lefelé, a szereplők szinte soha nem állnak, hanem végig lebegnek, forognak, bizonytalanul próbálnak megkapaszkodni. Szembesülünk a test - gravitáció híján - nehéz irányíthatóságával. (Nekem még órákkal később is forgott kicsit a világ, annyira sikerült beleélnem magam.)
Akár elhiszik, akár nem, mindannyian megéltük már ezt az érzést! Mindannyian!
Mégpedig a születésünkkor! Stanislav Grof amerikai transzperszonális pszichológus megállapította, hogy a születésünknek négy fokozata, szakasza van, és a harmadik szakasznak felel meg az egész filmben lejátszott képsor, és sokan az emlékeikben rögzítenek is ehhez hasonló víziókat. És ez a születés harmadik szakasza, a kitolás, amikor a baba a szülőcsatornába kerül és egyedül kell hogy megtegye az útját a világra bukkanásáig. Saját erejével, saját küzdelmével kell, hogy megszülessen. Teljesen magára marad. Kikerül a kényelmes biztonságból, a magzatvízben lebegésből (az anya űrhajóból) a szoros (vagy az űrben túl tág) csatornába, ahol kizárólag rajta múlik, hogy miként megy végig az útján. Az anya (a másik űrhajós) a kitolási szakaszban fizikai erejével segít ugyan, de ha a baba nem aktív, és nem dolgozik meg, akkor bizony a folyamat megakad, akár a baba életébe is kerülhet. Ha az anya közben elájul, a baba is oxigénhiányban szenved (mint amikor a két űrhajósnak még a légzése is egymáson múlik, és megfontolják ki szakadjon el a másiktól az életmentés érdekében). Ha császározni kell, akkor megjön a mentő hadsereg, az életet megmentik, de az életért megküzdés siker élménye elmarad.
Miért fontos a születési folyamat mindannyiunknak?
Ma már létezik perinatális pszichológia, ami azt kutatja, hogy milyen hatással van egy felnőtt ember személyiségének gondjaira, problémáira a születési folyamatnak. Tudjuk, hogy összefüggések vannak! Sokan a születési folyamat négy szakaszának valamelyikében elakadtak, és felnőttként is ebből van gondjuk. Lehet ezzel tenni valamit? Mit kezdünk egy - mondjuk már negyvenéves - felnőttel, ha kiderül, hogy ilyen gondjai voltak? Korrigálható a probléma. Újra kell életni velük a születésük folyamatát, amire nagyon sok érdekes módszert kitaláltak, és egyre több terapeuta szakosodik az ilyen gondok megoldására. Újra megélik, átélik a születés küzdelmét olyan mélységben, ami az egészséges személyiség kialakulását segítik. Katartikus élmény!
Ha a születésünk folyamán minden rendben ment, akkor is ismerősnek fog tűnni a film félelem élménye, a magány érzete, mert normális folyamatként is ezt éltünk meg annak idején. Egészséges személyiségünk elfelejtette a traumát.
Egyedül, de bölcs döntéseket hozva próbál haza, a Földre menekülni a női űrhajós, miután társa elveszett (és nyilván megsemmisült) a végtelenben. Próbálkozik, emlékezik a tanultakra, de nem biztos magában. Mint amikor a lélek is emlékezik előző életei harcaira is ekkor, és ismerős a materializált születési folyamat.
Tényleg, spirituális film a Gravitáció?
Elsőre azt hihetnénk, mitől spirituális ez? Nem esik szó Istenről, reinkarnációról, hihetetlennek tűnő folyamatokról, főhősünk még imádkozni sem tud. Teljesen materiális, tudományosan feltételezhető jelenségek sorozatával találjuk magunkat szemben, ahol tudományosan igazolt döntéseket kell hozni. Ez nem spirituális. Az élmény az, a magány érzete és az életben maradás, a menekülés küzdelme, a félelmünk, amit újból átélünk a kilátástalanság érzetével. Mert ez az, amit megéltünk már mind, és megkönnyebbülve sóhajtunk a film végén. Mert van poén. Főhősünk életben marad, és mi is ezt tettük, hiszen itt vagyunk, lélegzünk, megharcoltuk a magunk harcát. És ez a vizionális élmény a spirituális.
Ha másért nem, azért is érdemes mindenkinek megnézni ezt a filmet, hogy szembesüljön a saját félelmeivel és magány érzetével. A film végére ugyanis nem a szorongás, hanem a feloldódás marad.
-eszme-
